hu Magyarországi Németek Általános Művelődési Központja - Ungarndeutsches Bildungszentrum +36 (06) 79 - 520 930 - OM azonosító: 027939
hu Magyarországi Németek Általános Művelődési Központja - Ungarndeutsches Bildungszentrum +36 (06) 79 - 520 930 - OM azonosító: 027939

Györki Zsófi

Várok Emmára

A pult fölött ketyegő virágos óra pont most üti a delet, ami az ebédszünetem kezdetét jelzi. Megkönnyebbülten sóhajtok, most van másfél órám a délutáni nyitásig. Úgy döntök elveszek egy fehér liliomot az egyik vázából, hogy vigyek egyet Emmának, majd elhagyom a virágboltom és ráfordítom a kulcsot a zárra.

~~¤~~

Észreveszem, ahogy az egyik szőke kislány az udvar félreeső részén a fal mellett a földön ül és sír. Nem találkoztam még vele ezelőtt, új lehet a suliban. Csinosan van felöltözve, oda kellene figyelnie a szép ruháira, tiszta kosz lesz. A mamája biztos nagyon mérges lesz. Szegény…

Én éppen hintázok, nagyon sokat vártam, hogy végre sorra kerüljek rajta, ezért nem megyek oda hozzá. Úgy egy tíz perccel később feltűnik, hogy más is hasonlóan vélekedik, talán mert ők sem ismerik őt. Várnak is a hintára, ezért lehuppanok róla és a lány felé veszem az irányt.

– Szia!

Felnéz rám, láthatóan meglepődik majd elmotyog egy tétova köszönésfélét.

Helyet foglalok mellette a fal tövében miközben az arcát kémlelem. Nem igazán tudom mit mondjak. Nem ismerem őt, nem tudom mi a baja, így aztán megkérdezem az első dolgot, ami eszembe jut:

– Te melyik osztályba jársz? Én a másodikba.

Összeráncolja a homlokát és nagyokat szipog. Furcsán néz rám, mintha arra számított volna, hogy valami olyat mondok, hogy “Sírós, picsogós, óvodába nem való!”

– Én is.

– Kérsz egy zsepit? – Folytatom kis habozás után, mire bólint. Előveszek egyet a zsebemből azzal a csokival együtt, amit a nővérem csúsztatott bele, amikor anyu nem figyelt reggelinél. Kettétöröm az édességet és a zsepivel együtt a kezébe nyomom az egyik felét.

– Köszi – rám mosolyog. Visszamosolygok. Bemutatkozom és felényújtom a jobb kezem (vagy a balt kell?), udvariasan, ahogy apukám mutatta. Kicsit habozik, majd viszonozza a bemutatkozást. Emmának hívják. Továbbra is mosolyog. Én is.

Kicsit kezdem kínosan érezni magam, és úgy tűnik, hogy a beszélgetésünk itt véget is ér. De nem mondja, hogy hagyjam békén, ezért ott maradok. Valahogy vonz magához ez az Emma, hajt a kíváncsiság, hogy megtudjam, miért olyan elkeseredett, meg akarom vigasztalni. Mégsem merem megkérdezni, segíthetek-e, akármennyire is szeretném felvidítani. Félek, hogy a kérdéssel eltaszítanám magamtól. A nővérem se szereti, ha sokat kérdezősködöm, főleg ha kényes témáról van szó.

Szóval csak hallgatok, ülök a földön és várom, hogy Emma megszólaljon. Várok rá, egész szünetben ott ülök vele a fal tövében, kellemes csendben. Nem bánom, hogy elszalasztottam a tökéletes lehetőségét egy teljes egészében végighintázott szünetnek. Úgy érzem, hogy Emmára várni érdemesebb volt.

~~¤~~

Bill Hayes éppen nagy erőkkel a bordáimba mélyesztgeti a cipőorrát az iskola mögötti sikátorban, mert délben merészeltem közölni nemtetszésemet azzal kapcsolatban, ahogy Emmáról beszélt. Emma jelenleg együtt van vele, de a háta mögött csak azt hangoztatja, hogyan akarja kihasználni aztán meg félredobni a lányt. Nem tűrhettem, hogy kurvának híreszteli el, ezért közbeléptem és kifejtettem erős szavakkal, hogy hagyja békén Emmát. Lehet, hogy hiba volt.

Nagyon fáj az oldalam, minden egyes rúgásával egyre jobban, csak remélni bírom, hogy még nem törte össze semmimet.

A táskám tartalma mellettem hever a földön, Bill haverjai az angolesszémet tapossák. Nem örülök neki, de legalább ők nem engem ütlegelnek. Valamelyikük megfogja a srác vállát, hogy most már abbahagyhatná (ha meg bírnék szólalni ezzel én is egyetértenék), ám ezzel csak annyit ér el, hogy egy heves mozdulattal Bill a gyomorszájam helyett az orromat találja el.

– Felfogtad már végre hol a helyed, hülyegyerek?! Emma az én csajom, azt csinálunk, amit akarunk és ajánlom, hogy a jövőben ne akarj tanácsot adni, hogyan kell párkapcsolatot vezetni! – Köpi az arcomba.

Az ütéstől egy pillanatra lezsibbad az arcom, úgy érzem mintha megfordulna körülöttem a világ és szédülök. Eddig ez fáj a legjobban. Még jobban összekuporodom és erősebben könnyezem, de nem akarok sírni, így is épp eléggé sebezhető nyomoréknak érzem magam.

Beletelik egy percbe mire újra tudatában vagyok az érzékeimnek és észreveszem, hogy az ütéssorozat abba maradt; talán feltűnt annak a baromnak, hogy ezúttal túl messzire ment. El-el kapok néhány mondatfoszlányt, amiből rájövök, hogy Bill éppen hevesen veszekszik valakivel.

– Hagyjátok már békén! Normálisak vagytok?

De hiszen ez Emma! Soha nem örültem még ennyire, hogy hallhatom a hangját. A megkönnyebbüléstől és a hálától elködösült elmével sírva fakadok, ami csak fokozza az arcomban lévő égető fájdalmat és szégyenpírt. Potyognak a könnyeim, rázkódom a hidegtől, a sírástól és a fájdalomtól egy szelektív kuka mellet a Kelton Pines középiskola mögötti sötét utcában, miközben alulmaradok egy tizenegyedikessel szemben. Már nem is annyira örülök, hogy pont Emmának kell így látnia.

Nem igazán figyelek oda, miről szól a vita, leginkább arra koncentrálok, hogy életben tartsam magam. Távozó léptek zaját hallom, majd érzem, hogy egy puha kéz gyengéden megérinti a vállam.

– Segítek felülni – suttogja Emma selymes, lágy hangon. Próbál nyugalmat erőltetni magára, de elég jól ismerem már ahhoz, hogy kihalljam a hangjából az aggodalmat és a pattanásig feszült idegeket.

– Miért hagyod, hogy ezt csinálják veled? – kérdezi korholva, mérlegelve a sérüléseimet. Kikérem magamnak, igenis kiálltam magamért. Csak éppen ők voltak négyen én meg egyedül, az pedig csak fokozta Bill ellenszenvét irántam, hogy hagytam egy csinos monoklit a bal szeme alatt. Ezért fellángol bennem egy enyhe büszkeségérzet, mégha nem is sikerült annyira megsebeznem azt a melákot, mint ahogy őneki engem.

– Nem értem mit látsz benne… – Nyögöm erőtlenül, valószínűleg jobban emlékeztet a hangom egy csaholó kutyára, mint egy tinédzser fiúra. Erre Emma csak egy gondterhelt sóhajjal válaszol, majd ingatagon talpra állít. Nagyon jól tudja, hogy sohasem kedveltem a pasiját.

Kibicegünk a suli előtti utcára, onnan pedig egy közeli pad felé vesszük az irányt az út túloldalán, ami a Kelton folyóra néz. Emma leültet, rám se néz csak elrohan a cuccaimért a sikátorba. Biztosan abban reménykedik ő is, amiben én; hogy a telefonom még egyben van a táskámban és tudunk mentőt hívni. Vagy hullaszállítót…

Amíg vissza nem jön, próbálom elterelni a gondolataimat a fájdalomról, de nem igazán sikerül. Lebiggyesztem a fejem és óvatosan megérintem az orrom. Rettenetes fájdalom nyilall belé és elkapom a kezem. Véres lett az ujjam. Akkor tűnik csak fel, hogy ömlik az arcomból a vér, valamint a könyökömből is. Azt biztosan akkor sértettem fel, amikor Bill ellökött a betonon jutalmul a monoklijáért.

Itt vagyok egy csodálatos péntek délután, csupa véresen, koszosan egy kemény, hideg padon a folyóparton a suli előtt és szenvedek. Nagyon.

Nézem a vizet, az apró rezdüléseket a felszínen. Próbálok a hullámokra koncentrálni, a nyugodt tájra figyelni és igyekszem kizárni a körülményeket. Várok Emmára. Szükségem van rá, jobban, mint eddig bármikor. És ekkor rájövök, hogy rá bármikor számíthatok. Megszakad a szívem azon, hogy mennyire aggódik értem. Ma délután találkoztunk volna a parkban, ahogy minden pénteken szoktunk, persze csak mint barátok. Nem voltam ott és megkeresett… Egyszerre érzem magam rendkívül szerencsésnek és szerencsétlennek. Én úgy tekintek Emmára, akár egy földre szállt angyalra, míg ő csupán egy molyfingnyi, erőtlen tinédzserfiút lát bennem, nem egy izompacsirta Bill Hayest…

Minden bizonnyal a fájdalom tompítja el az eszem, ezért jár az agyam ilyen butaságokon. A gondolataim összefolynak, a legtöbbnek nincs is értelme, de egy mégis kiemelkedik a sok közül: Emmára hajlandó vagyok várni.

Emmára bármeddig várnék.

~~¤~~

Körülbelül hajnali két óra lehet, sötét van és fúj a szél. Emmával azon a padon ülünk, amelyiken törött orral gubbasztottam lassan már három éve, ahogy vártam a mentőt. A karja az enyémbe fonódik és az oldalamnak dől. Hideg van, de én mégis úgy érzem, hogy itt fogok lángra kapni. Teljesen összeizzadom a kedvenc bőrdzsekimet ott, ahol a testünk összeér, a gondolataim vad fordulatokat vesznek, miközben az elsuhanó hullámokat kémleljük.

A gondolatmenetemet a hirtelen kanyar szakítja meg, amit a világ vesz körülöttem, majdnem lefordulok a padról, annyira beleszédülök. Emma megtartja az egyensúlyomat és közelebb húz magához. Nem ellenkezem.

Önkéntes száműzetésbe vonultunk a buliról miután jónéhány kupica pálinkától felbátorodva nekimentem Bill Hayesnek. Alig tudtak minket szétválasztani, és kicsit büszke is vagyok magamra, mert szerintem eltörtem az orrát. A gondolattól elmosolyodom, de azért egy kicsit rosszul érzem magam, hogy ilyen kárörvendő vagyok. Nem is, dehogy érzem magam rosszul, végre megkapta az az izomagy, amivel a hozzá hasonló embereket a karma bünteti. A remeteségünk Emmával rendkívül csöndesen telik, leszámítva a minirádiót a lábamnál, amiből jelenleg F. R. Davidtől a Words Don’t Come Easy bömböl. Messze vagyunk a parti hangos zajától és az izzadt, részeg testek tengerétől. Idekint legalább csak én vagyok berúgva.

Nem ez volt az elképzelésem erről a buliról egy hónapja, amikor eldöntöttem, hogy elhívom Emmát. Azt tényleg sajnálom, hogy valójában ő húzta a legrövidebbet ebben a buliban, és most itt ülünk egy padon, izgalmak nélkül a hűvös márciusi levegőn és bébicsőszködik felettem. Ezt közölni is akarom vele, ugyanakkor félek megtörni a kellemes csendet, ami letelepedett közénk. Helyette inkább lyukakat égetek a tekintetemmel a halántékába, olyan erősen bámulom, hátha kiderül, hogy telepatikus képességekkel rendelkezem és át tudom küldeni az információsorozatot beszéd nélkül is.

Nem úgy tűnik mintha működne, de annyit elérek vele, hogy Emma felém fordítja fehéren ragyogó arcát. Egy pillanatra meghökken, elég röhejesen nézhetek ki, ahogy intenzíven bandzsítva bámulok a lelkébe, mert rögtön el is neveti magát. Kizökkent az összpontosításból, vele nevetek, miközben a gravitáció rejtélyesen felé vonzz. Elmélyedek a vonásaiban, a szemében, enyhén megszorítom puha kezét. Mosolyog, nevét és látok valamit felcsillanni a tekintetében, amit ezelőtt még soha. Közelebb hajol.

Lassan abba marad a kacagásunk, elkomolyodik, csak most veszem észre, hogy mennyire közel is vagyok hozzá. Alig néhány centiméter választ el az arcáról, szinte érzem forró leheletét a bőrömön, mire egy kellemes borzongás szalad végig a gerincemen. Mélykék szemei az enyéimet fürkészik haja bársonyos, arany fürtjeinek kerete mögül. Vörösre festett ajkaira téved a tekintetem, az agyamba ugrik egy kép, amit már annyiszor elképzeltem és tiszta fejjel elszégyeltem magam, hogy ilyen valaha is eszembe jutott.

Józanon már rég összepisiltem volna magam, akár egy ötéves sírva szaladtam volna haza anyucihoz szégyentől kipirult arccal. Nem vagyok bátor ember és még ha olyan bíztatást és akarást is látnék a szemeiben, mint most, józanon meghátrálnék.

De nem vagyok józan.

Ezért bezárom a köztünk lévő távolságot és megcsókolom. Olyan érzés, mintha eddig egész életemben fuldokoltam volna és most kapnék először levegőt, mintha hónapok óta először lenne igazi az oázis délibábja a sivatagban. A szívem úgy kalapál, hogy egy kis ideig azt hiszem ténylegesen kiüti a mellkasom falát és elszalad az éjszakába, hátrahagyva engem elveszve a pillanat varázsában. Amikor visszacsókol már végképp kigyulladok, alig férek el a bőrömben. Nem tudom mit csináljak a kezeimmel, ezért hagyom, hogy az egyik az arcára tévedjen a másik pedig a hátára vándoroljon és még közelebb húzzon hozzá.

Amikor végül szétválunk úgy érzem ájulás fenyeget. Talán a kimerültség teszi, az ital vagy az érzés, hogy nem bírom elviselni az érintése hiányát, ahogy valamennyire hátrahőköl, hogy levegőt vegyen.

Egy felbátorodott felindulás eltompítja az eszem, az érzékeim ködbe burkolóznak, úgy érzem hányni fogok és gondolkodás nélkül előtör belőlem egy őrült gondolat, mielőtt még bármit tehetnék is, hogy megállítsam:

– Hozzám jössz feleségül?

Majd rendkívüli eleganciával a gyomrom tartalmát a cipőmre ürítem és ezután egybemosódnak az események. Nem igazán vagyok tudatában magamnak vagy a világnak, de azt érzem, hogy Emma megdöbben. Nem teljesen veszem ki, mit mond pontosan, mivel elég kurtán fogalmaz (vagy csak én fejlődtem vissza az utóbbi tíz másodpercben neander-völgyi szintre), de a lényeget felfogom: nem.

Hasogat a fejem és szédülök. Ehhez immáron hozzácsapódik a marcangoló megbánás kínja, hogy egyáltalán feltettem a kérdést, valamint az illogikus csalódás, hogy visszautasított. Tudom, hogy őrültség, alig vagyunk túl a fősuli harmadik szemeszterén, mindketten jelenleg munkanélküliek én meg ráadásul mániákus virágőrült vagyok. Ki akarna hozzámenni egy virágőrülthöz? Sorozatgyilkosok meg démonok a virágőrültek-

Emma, mintha érezné a készülőben lévő belső összeomlásomat, kezét támogatóan a vállamra helyezi. Egy gyengéd mosoly táncol át az arcán, majd azt mondja:

– Kérdezz meg később!

Felragyog bennem a remény, hogy csak várnom kell, és minden reggel ilyen csókokra ébredhetek. Ugyanakkor felmerül bennem az is, hogy akár évek is eltelhetnek addig, és rengeteg minden történhet néhány év alatt. Ez megijeszt, de próbálok nem erre koncentrálni. Nagyobb probléma, hogy borzasztóan undorítónak érzem magam, rossz szájízzel, büdös cipőkkel és egy boldondos, idióta mosollyal az arcomon.

Felajánlom, hogy menjünk haza, vagyis jobban megkérem Emmát, hogy vigyen haza, közben pedig csak azon jár az eszem, hogy milyen bolond vagyok és boldog, hogy ő itt van nekem és… és… Nekem elég pusztán az, hogy velem van.

Ezért érzem, hogy hajlandó vagyok várni rá. Várni, hogy megkérdezzem újra ezt a sorsfordító kérdést, immár józanon, higgadtan, összeszedetten és talán anélkül, hogy idegességemben tönkre tennék egy újabb pár cipőt. Ekkor kezdődik a következő szám a rádióban, The Menaning of Love a Depeche Mode-tól.

Elképzelem, ahogy együtt öregszünk meg ezen a padon, a mi padunkon, boldogan, kényelmesen…

Emmára örökké hajlandó lennék várni.

~~¤~~

Emmával a padunkon ücsörgök az ebédszünetben. Közel van ide az általános iskola, ahol dolgozik, de kicsit szigorúbbak a szünetek szabályszerű betartásával kapcsolatban az igazgatók, mint amennyire én vagyok magammal a virágboltomban. Emma ezért is késett a déli találkozónkról, meg azért is, mert görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy mindig ő hozzon kávét.

Karjaink egymáséba fonódnak, az oldala az enyémnek feszül és ujjaink összegabalyodnak. Hüvelykujjammal körkörös íveket írok le a kézfején, időnként átsiklik az ujjam a jeggyűrűn, ami a bársonyos kézen pihen. Fejét a vállamra fekteti és ennél jobban nem is tudnám elképzelni a pillanatot.

Együtt nézzük a hullámokat egymásba szaladni a folyó felszínén, hallgatjuk a madarak és az emberek időnkénti csacsogását és fürdünk a májusi, meleg napfényben. Az orromat elárasztja ez a néhány perc jellegzetes illata, a folyó és a természet jellemző illata, a közeli hotdogos stand szaga, valamint Emma parfümjének ismerős aromája.

Nem akarom elengedni Emmát, se ezt a pillanatot, pedig tudom, hogy nemsokára vissza kell indulnia a munkába, ahogy nekem is. Felajánlom, hogy elviszem kocsival, de nemet mond, arra hivatkozva, hogy ráfér a séta és nincs is messze a suli. Nyafogok egy kicsit, hogy maradjunk itt egész délután, lázadjunk fel, mint két éretlen tinédzser, legyünk újra gyerekek. Jót nevet az ötleten, de tudja, hogy nem csinálhatunk ilyet, ahogy én is tudom.

Lehajolok, apró csókot nyomok az arcára majd egyet a szájára is, ami már megszokottá és elengedhetetlenné vált az utóbbi néhány év alatt. Belemosolyog a csókba, mire játékosan oldalba bököm. Felnevet és hátrahőköl a kezével kordában tartva az enyémet. Eltereli a figyelmemet egy édes és ártatlan mosollyal, majd, mint egy kegyetlen áruló a másik keze könyörtelenül megcsikizi az oldalamat.

Itt van két felnőtt ember a Kelton partján, aki ennél gyerekesebben nem is viselkedhetne, halálra csikizzük egymást és majd felfordulok a nevetéstől. A járókelők minden bizonnyal nem tartanak bennünk normálisnak. De ha normálisnak lenni azt jelenti, hogy el kell búcsúznom az ilyen pillanatoktól, akkor soha nem akarok az lenni.

Kis idő után Emmának már muszáj elindulnia. Én még maradok egy kicsit és megmártózom a pillanat mámorában.

Ahogy a kocsimhoz megyek és a kulcsaimmal babrálok, szirénák hangját hallom kiszűrődni a központból. Nem szentelek neki különösebb figyelmet.

Alig várom, hogy otthon újra találkozzak Emmával.

~~¤~~

– Tudom, hogy a rózsa a kedvenced, de mindig azt hozok és gondoltam lehet, már unod. Szóval ma liliomot hoztam – mereven a talajt bámulom miközben beszélek, nem merek ránézni. Úgy érzem mondanom kéne még valamit, de már elmondtam neki mindent az utóbbi hónapokban, amit csak tudtam.

Magamat hibáztatom és hiába telt már el fél év azóta, még mindig nem vagyok képes elfogadni. El akarom mondani neki, hogy hiányzik és összeszorul a torkom. A szívem kétségbeesetten kalapál, mintha ki akarná ütni a mellkasomat, hogy fejvesztve menekülhessen innen. Minden alkalommal, amikor csak ide jövök hányinger kerülget, szédülök és könnyek szöknek a szemembe. Úgy érzem az én hibám. Nekem kellett volna elvinnem. Minden máshogy alakulhatott volna.

Fáj itt lennem.

Ezért mielőtt még bármit is mondhatnék, elhatározom, hogy nem kínozom magam tovább és visszamegyek a boltba. Sarkon fordulok, a cipőm helyenként belesüpped a sárba, mert nemrég esett az eső, de nem tud érdekelni. Siető léptekkel távozom.

A temető boltíves vaskapuja alatt megállok, hogy egy kicsit összeszedjem magam mielőtt volán mögé ülök. Potyognak a könnyeim. A héten harmadszorra jöttem ki hozzá, de úgy érzem ez sem elég. Úgy érzem mintha haragudna rám, hogy nem látogatom meg elégszer.

Amikor végre vagyok olyan állapotban, hogy újra meginduljak, majdnem fellököm Bill Hayest, akkora lendülettel ütközöm belé sietségemben. Elmormol egy gyönge bocsánatkérést.

Egy csokor virágot tart a kezében, nem kell mondania, hogy tudjam kinek viszi. Ő is ott dolgozik, ahol Emma dolgozott, csak gondnokként. Valahol forr a vérem a gondolattól, hogy ez a senkiházi, akar neki, az én Emmámnak virágot vinni. Az agyam jobbik része viszont tudja, hogy ő is csak gyászol és nincs is energiám már másra is haragudni magamon kívül.

Bólint és lefelé szegezi a tekintetét, mintha azt mondaná részvétem. Tudja, hogy túl sokat hallom, értékelem, hogy nem mondja ki, ezért én is bólintok, hogy “köszönöm”.

Amikor beszállok az autóba, hogy visszahajtsak a virágboltba, habozok az indulással. Eszembe jut az utolsó alkalom, amikor találkoztunk a parton. Nevettünk és élveztük egymás társaságát, nem voltunk “normálisak”. Erre egy szomorkás mosoly szalad át az arcomon. Megint sírni kezdek, az arcomat a kezeimbe temetem, a kormányra dőlök.

Kis idő után feleszmélek és reményvesztetten, teljes erővel találkozik az öklöm a kormánykerékkel.

Beindítom a járművet és úgy döntök, még nem megyek vissza munkába. Helyette a folyópart felé veszem az irányt.

Itt vagyok egy csodálatos augusztusi péntek délután a régi gimnáziumommal szemben lévő padnál, a Kelton fólyó partján, egyedül és szenvedek. Nagyon.

Eszembe jut az első csókunk estéje, amikor hirtelen felindulásból először megkértem a kezét. A ködös mámortól, ami akkor az elmémet uralta, nem is tudtam mit csinálok csak azt, hogy mit akarok. Eszembe jut a kép, hogy együtt fogunk ezen a padon, a mi padunkon megöregedni, boldogan, kényelmesen… szerelmesen.

Nézem a vizet, az apró rezdüléseket a felszínen. Próbálok a hullámokra koncentrálni, a nyugodt tájra figyelni és igyekszem kizárni a körülményeket, elfelejteni, miért is vagyok itt.

Elképzelem, hogy Emma megint csak késik. Hogy bármelyik pillanatban befordulhat a sarkon, rohanva, mintha üldöznék, két kávés pohárral a kezében, a jobbon a jeggyűrűvel, ami most a nyakamban lóg. Elképzelem, hogy nem hallottam aznap szirénázást, mert kocsival vittem vissza dolgozni. Elképzelem, hogy nincs semmi baj és nem folynak patakokban a könnyeim. Várok Emmára. Szükségem van rá, jobban, mint eddig bármikor.

Már jön is felém, ott látom szaladni, lágy mosollyal az arcán, kitárt karokkal. Érzem, ahogy belémrohan, mint a sodródó hullámok a Kelton folyóban, átöleljük egymást és én megpörgetem őt és magamat is a tengelyem körül. Érzem a teste melegét, ahogy teljesen körülzár, semmi baja. Hallom a nevetését, olyan mintha áradó víz szökne a fülembe, hallom ahogy a fülembe suttogja gyengéden, hogy nincs semmi baj. Emma még szorosabban ölel magához, nő körülöttem a nyomás, ahogy önkéntesen engedem el kínjaimat. Érzem, ahogy az elgyöngült madzag, ami ehhez az élethez köt végre végleg elszakad…

~~¤~~

“Nem kell tovább várnod rám, itt vagyok.”