„Lenni, vagy nem lenni, az itt a kérdés.” Ezzel a mondattal zártam gimnáziumi szónokversenyes pályafutásom utolsó fordulóját. Hogy érdemes volt-e belekezdeni annak idején ebbe az egészbe?
Még emlékszem, az első ilyen jellegű eseményen nulladikosként vettem részt. Akkor második helyezést értem el az iskolai fordulón, amit hatalmas sikerként éltem meg. Tudniillik, nemigen értettem a műfajhoz akkoriban. Érzésre csináltam, és mint kiderült, egészen jók voltak a megérzéseim.
Azóta sok minden történt, én is sokat tanultam és változtam, viszont a szónoklás a vitával egyetemben az életem része maradt, az identitásommá vált. Ha a barátaimat, vagy szüleimet kérdezik, biztosan meg tudják ezt erősíteni: „Mindig nagyon makacs volt”- mondanák.
Az idén tehát újra megmakacsoltam magam, és megfogadtam, végzős évemben sem hagyom ki a versenyt, sőt, ha nem is nyerem meg, tovább fogok jutni, mint tavaly.
Azt mondják, ha valamit sokat csinál az ember, egy idő után már nem izgul rajta. Azt hiszem, ez tévedés, vagy ha mégis igaz, akkor pedig én volnék a kivétel.
Az utolsó szónokversenyem a gimiben. Iskolai forduló- pipa, regionális- pipa, minden alkalommal egy-egy Nospa előtte- pipa. De eljutottam az országosig. A legjobb tíz jutalmat kap. Előző alkalommal nem voltam köztük, az idén ott kell lennem.
Szóval két kávéval a szervezetemben és pingponglabda nagyságúra szűkült gyomorral léptem be az ELTE BTK épületébe azon a szép, napsütéses szombat délelőtt. A jól ismert versenydrukk. Éppen kezdett hiányozni.
A mezőny ez alkalommal sem volt kevésbé erős, mint szokott lenni. A procedúra jól ismert: köszöntő, beterelnek minket egy terembe, majd egyesével behívnak a felkészülő szobába, ahol megkapjuk az idézetet. Kilencedik versenyző voltam. Kellemes szám, nincs túl korán, de túl későn sem. Ideálisnak tűnt. Az idézet? Picasso nem csak festményeket alkotott: „A számítógépek teljesen haszontalanok. Csak válaszokat tudnak adni nekünk.”
Őszintén elgondolkodtam, mi történne, ha megkérdezném erről a ChatGPT véleményét, ámbár erre ott nem igazán volt lehetőségem. Így írtam, ami eszembe jutott, majd kiálltam, és elmondtam, amit írtam. Azt hiszem, már ezzel sikerült részben alátámasztani az állítást: hogy valami csoda szülessen, mindig kell az ember. „Ecset még nem festett magától műalkotást.” Ha valamit megtanultam az elmúlt évek során, hogy a szónoki beszéd is művészet. Mi ott mind tehetséges fiatal művészek voltunk.
És mit alkottam én aznap? Új ismeretségeket, újabb rengeteg tapasztalatot, új perspektívákat… És mindezek mellett egy negyedik helyet az országos döntőben. „Lenni vagy nem lenni…” Hogy érdemes volt-e belekezdeni annak idején ebbe az egészbe, számomra nem maradt kérdés.
Dáné Janka, 12.B