„Jól kell csinálni!” Indultunk neki ezen egyszerű kijelentéssel életünk negyedik vitaversenyének, melyet november 20-21-én Pécsen rendeztek meg a Matthias Corvinus Collegium szervezésében.
Borongós vasárnap délutánunk volt ezen a héten, a rossz idő azonban nem vehette kedvünket, hogy autóba üljünk és megcélozzuk pécsi szállásunkat, másnap ugyanis kipihenten kellett belevágnunk a megmérettetésbe. A vita nem volt ismeretlen terep számunkra, már több alkalommal is volt szerencsénk kipróbálni magukat hasonló versenyen, ráadásul a tavalyi évben ugyanezen a helyszínen értünk el harmadik helyezést, amin akkor még magunk is kicsit meglepődtünk. Az idén tehát nagy reményekkel vágtunk a közepébe, ugyanakkor tudtuk, minden alkalommal tanulunk valami újat, mindig van valami, ami meglepetést okoz, mindig történik valami váratlan.
Az első nap összes három vitán vettünk részt, az egyes számútól pedig különösen féltünk. Meg voltunk győződve róla, hogy átok ül rajtunk, első vitát képtelenek vagyunk nyerni. Ez alkalommal azonban nem így lett. Sikerült meggyőznünk mindenkit, hogy Magyarországra nem kellene bevezetni a sorkatonaságot. (Ezúton is nagyon szívesen minden fiatalnak!) Az átok tehát megtört. Az érzelmi hullámvasút folytatódott, a mezőny egyik legerősebb csapata cáfolta érveinket a második vitákban, azonban kevesebb sikerrel, mert ebben a körben is felülkerekedtünk. Még mindig hátra volt azonban egy forduló, ahol a sakkot mint olimpiai sportágat szerettük volna bevezetni. Ennek a körnek az eredménye nem derült ki aznap, mivel ez a három vita döntött arról, melyik négy csapat jut tovább az elődöntőbe. Becsülettel végigcsináltuk, viszont kicsit tartottunk tőle, hogy ez alkalommal megfogtak minket, talán nincs egyenes utunk a következő körbe. Számoltunk, kalkuláltunk, spekuláltunk, vajon mennyi esélyünk van a top négybe kerüléshez, ezzel pedig az országos döntőbe való bejutáshoz. Tulajdonképpen lehetetlen volt kitalálni, legalább annyira lehetetlen, mint mélyen aludni azon az estén, vagy kiűzni a hangot a fejünkből, mely folyamatosan ismétli: „Ezt a vitát a pro oldal nyerte.” Hiába a manifesztálás, félelmünk mégis beigazolódott. Valójában tudtuk, mégsem sejtettük, az utolsó vitában alulmaradtunk. (Elnézést kérünk a sakk szerelmeseitől!)
Másnap fájdalmasan hosszú volt kivárni azt az éveknek tűnő néhány másodpercet, mikor az elsővel kezdve szépen sorban felsorolták a négy továbbjutót. „A negyedik helyen pedig a Cosi è la vita csapata!” Ezek lettünk volna mi. Sikerült. Bent vagyunk az elődöntőben. Nem volt sok időnk sem örömködni, sem sírni, sem szusszani egyet. Dolgunk volt. És mi következett? Megnyertük az elődöntőt, bejutottunk a döntőbe. Itt következne a mondat, hogy ezt követően pedig megnyertük az egész versenyt, ezt azonban (még) nem írhatom le. Azt viszont igen, hogy így igaz. Ott voltunk a döntőben. Ott voltunk a nagyteremben, rajtunk volt a világ szeme, mi játszottuk az utolsó vitát, melynek tavaly csak szemlélői voltunk. Azt sem írhatom, hogy veszítettünk, ez sem lenne igaz. Azon a napon tapasztalatokat, élményeket, kapcsolatokat, izgalommal, sírással és nevetéssel teli pillanatokat, nem mellesleg pedig egy ezüst kupát és a második helyet nyertük el.
Végtelenül hálás vagyok a csapattársaimnak, Lilinek és Hannának, akikkel együtt csináltuk végig ezt az unalmasnak korán sem mondható két napot, akikkel egymás mellett álltunk vált vállnak vetve, egy oldalon (hol a pro hol a kontra oldalán), együtt estünk pánikba, majd együtt teremtettük le a másikat bizonygatva, feleslegesen esünk pánikba. A legfontosabbat pedig a végére hagyva, én magam úgy gondolom ritkán fogyok ki a szavakból, általában ügyesen megtalálnom őket. Azt a mérhetetlenül sok támogatást, törődést, figyelmet és szeretet, amit csapatunk negyedik tagjától, Földi Tanárnőtől kapunk minden ilyen alkalommal, szavakkal nem lehet kifejezni, ezért inkább nem is vesződök vele feleslegesen, csak annyit szeretnék mondani: Köszönjük! A tanárnő nélkül már régen feladatuk volna − mint az a verseny során többször megfordult a fejünkben.
Szóval összességeben a lényeg annyi, hogy nem volt egyszerű. Az út sem volt egyenesen, de mire is számítottunk, ha tudtuk, hogy az érzelmek hullámvasútjára váltunk jegyet az elején. „Cosi è la vita”, ahogy a csapatnevünk is mondja: „Ilyen az élet!” Irány Budapest, irány az országos döntő! Tavaly bronzérem, az idén ezüst…. A sorrend vitathatatlan.
Dáné Janka
https://www.bama.hu/helyi-kozelet/2023/11/ervek-es-ellenervek-csaptak-ossze-az-mcc-vitaversenyen-video
https://www.bama.hu/helyi-kozelet/2023/11/ket-napon-at-vitaznak-a-fiatalok-az-mcc-ben
