Mi köze van egymáshoz Gobbi Hildának és Kossuth Lajosnak? Látszólag nem sok, mivel elég valószínű, hogy még csak nem is találkozhattak egymással, hiszen más-más korban éltek. Ha első pillantásra nem is tűnik úgy, a két nevet valami mégis összeköti. Ez a valami nem más, mint a Kossuth-szónokverseny, melyet az idén 25. alkalommal rendeztek meg a Nemzeti Színház Gobbi Hilda Színpadán, ezzel egyetemistáknak és középiskolásoknak lehetőséget kínálva arra, hogy megcsillogtassák rétori tehetségüket, és melyen ebben az évben különdíjjal végeztem, méghozzá nem is akármilyennel. Na, de ne szaladjunk ennyire előre…
November 9-én, szombat reggel kisebb gyomorgörccsel ébredtem a budapesti hotelszobámban. Bár könnyű lett volna azt mondani, hogy ez a kellemetlen érzés csak az előző esti, Etele pláza kínai étterméből hozott szezámmagos csirke miatt van, tudtam, itt ennek bizony más oka van. Ezt úgy hívják: izgalom. Gyomorgörcsöm enyhe déjà vu-vel párosult, hiszen azt is tudtam, hogy már átéltem ezt az érzés. Az idei volt pályafutásom második Kossuth- szónokversenye. Tavaly a legkreatívabb videóért járó különdíjat hoztam haza, így azzal a céllal indultam neki a napnak, hogy gyengébb teljesítményt nem szeretnék nyújtani. Bár a videós körön már túl voltunk, szóval ezen kevésbé tudok már változtatni, arra koncentráltam, hogy a több száz beküldött felvétel közül az enyémet is beválogatták a legjobb 25 közé, szóval nincs más hátra, mint előre, irány a Nemzeti Színház.
A déjà vu érzése csak fokozódott, ahogy beléptem a hatalmas, színházi előadások plakátjaival tarkított épületbe, ahol a gyomromban lévő egyre inkább erősödő érzéshez rögtön csatlakozott egy rövid szívroham is, avagy sorszámot húztam. 25-ös. Próbáltam kimatekozni, mennyi esélye volt, hogy az utolsó számot találjam meg, vagy az találjon meg engem, de mivel a számokhoz kevésbé értek, gyorsan elengedtem, és inkább nyugtattam magam. 2005-ben születtél. Kettő és öt. Ez a verseny 25. évfordulója. A tiéd lesz a 25. szónoklat. Ezzel bizony csak szerencséd lehet.
A magammal folytatott gyors beszélgetés után kezdődött az esemény megnyitója. Számos ismerős arcot láttam versenytársaim között, így könnyen levontam a következtetést: legjobbjaink még harcolnak. Mindenki olyan magabiztosnak tűnt, így próbáltam felszívni magam én is, figyelmen kívül hagyva a tényt, miszerint még nettó négy óra biztosan, mire majd én következem.
Szóval a megnyitó után bevonultunk a szónoklatok megtartására kijelölt terembe, tehát a Gobbi Hildába. A széksorok, a kis pódium, a mikrofon újra ismerősnek hatottak és kicsit a hazaérkezés érzését keltették bennem. Tudtam, bármi történik, én most igazán jó helyen vagyok. Megkerestem a székem, és vártam az előadást. Igaz, sztoikus nyugalmam nem tartott sokáig, hiszen nem tévedtem. Újra hihetetlenül erős a mezőny, én pedig újra hihetetlenül izgultam. Tizenkét versenyző után tartottuk a kávészünetet, ami az akkor körülbelül 120-as pulzusomnak azt hiszem, éppen kellett, mindenesetre egy pillanatig sem mondhatom, hogy nem pörögtem maximális fordulatszámon.
Eljött a második rész. Tizenharmadik szónoklat, tizennegyedik szónoklat…. Én következtem. Gyorsan le kellett vetkőznöm, hogy eddig nagyokat bólogatva hallgattam a többieket gondolatait, most rajtuk a sor, hogy nekem bólogassanak. Legalábbis ez a célom.
És láss csodát, jöttem, láttam… Bár azt mondhatnám, hogy győztem, de ez még hazugság lenne. Viszont bejutottam a következő körbe, a vitafordulóba. A legjobb hat versenyző, három tételmondat, három pró és három kontra oldal. Három-három ellenfél, pontosabban három pár. Míg az előző beszédemben az „okos szeretetről” (ami, mint a verseny során többen is rávilágítottak, igazából oximoron) szónokoltam, most amellett érveltem, hogy „ki kellene tiltani a tiltást a nevelésből”. Bár viszonylag kevés tapasztalatom van a témában, úgy érzem, kijelenthetem: egy egyszerre izzasztó és torokszorító, valamint mozgalmas és parázs vitában vehettem részt, ami részemről, a maga kis hibáival és tökéletlenségeivel együtt volt valahogy mégis tökéletes.
Végül már tényleg csak hátra kellett dőlni. Ekkor következett az eredményhirdetés. Az első három helyezett kihirdetése után kicsit csalódott voltam, ugyanis egyik oklevélen sem az én nevem szerepelt, viszont a legjobb hat közé kerülés jutalmaként a zsűri különdíjában részesültem. Ezután még kiosztottak más elismeréseket is, és én már készen álltam lezárni a napot, konstatálva, hogy az idén jelentősen tovább jutottam, mint az előző alkalommal, így abszolút sikernek könyvelhetem el a hétvégét. A hab viszont csak ezután került a tortára. Az utolsó különdíj a „Legjobb női szónok”-nak járt. Mivel mégsem lettem dobogós, nem pályáztam erre az elismerésre, de szokták mondani, a jó dolgok mindig akkor jönnek, amikor nem számítasz rá. Én lettem a legjobb női szónok. A Magyar Asszonyok Érdekszövetségétől vehettem át a Gulácsy Irén emlékérmet, amiért legalább annyira hálás voltam, mint amennyire először meglepődtem rajta.
Tehát Gobbi Hilda, Kossuth Lajos és Gulácsy Irén. Egy színésznő, egy államférfi és egy írónő. Látszólag semmi közük egymáshoz, azonban mindhárom név és talán mindhárom szellem szerepet játszott ezen a november 9-i szombati napon. Sőt, természetesen nem csak ők, hiszen újra rengeteg erős, bátor, gondolkodni tudó és tenni akaró fiatallal ismerkedtem meg, így zárásként csak annyit tudnék mondani megértettem miért volt a verseny jeligéje, hogy „tettre érett gondolatok”. Még, hogy nem győztem? Láttam megszületni a gondolatokat. Érnek a tettek.
Dáné Janka 12.B
