Legyen szó bármilyen, a köznevelés egészét érintő változtatásról, a régi, jól bejáratott rutinokból a pedagógusok a szokás hatalma miatt olykor nehezen engednek. Pedig egy lassú, lépésről lépésre történő reform hosszú távon egy win-win helyzetet eredményezne mind rájuk, mind pedig a diákokra nézve. A pozitív hibakultúra elméletéről és kidolgozásra váró módszertanáról a bajai Magyarországi Németek Általános Művelődési Központjának (MNÁMK) tanárával, Szabóné dr. Mojzes Angelika beszélgetett a HelloVidék.
Nap mint nap sok szó esik a pedagógusok túlterheltségéről, a tanterv miatti rohamtempóról, társadalmi megbecsültségük csökkenéséről és presztízsük romlásáról. Talán éppen ezek és a több évtizedes megszokás miatt nehéz leépíteni azon régi rendszer falait, mely a diákokat egy homogén masszaként kezeli, és amelyben a hiba mintegy skarlát betűként játssza a főszerepet.
Mindezekkel ellentétben a pozitív hibakultúra éppen a pozitív, interaktív pedagógiai módszereket kívánja bevett gyakorlattá tenni, amely minden diákot önálló személyként, individuumként kezel, és amely segít elsimítani nemcsak a tanár-diák, hanem a szülő-tanár közti konfliktusokat is, árulta el a bajai intézmény tanára. Mindez pedig, lévén az iskola a gyerekek másodlagos szocializációs közege, vitathatatlanul hatással van a fiatalok személyiségfejlődésére, jövőképére és önbizalmára.
Szabóné dr. Mojzes Angelika
A pozitív hibakultúra nem egy ismeretlen fogalom a pedagógia szakemberei előtt. Az Egyesült Államokban, Nyugat-Európában és Japánban ezt már egy jól működő módszertanként emelték be a köznevelésbe, és amely a gazdasági életben is egy bevett gyakorlat. Nagy cégeken belül rendszeresen összeülnek megbeszélni, ki és miben hibázott, hogyan oldotta meg annak következményeit, és mi lett mindennek a hozadéka. Ez a módszer tehát nem arról szól, hogy valakire ujjal mutogatunk, mert hibázni mert, hanem éppen ellenkezőleg. Függetlenül attól, hogy ki követ el a hibát, abból mindannyian képesek vagyunk tanulni
– magyarázta Mojzes Angelika a pozitív hibakultúra külföldi elfogadottságát.
A pedagógus saját intézményén belül, egy szakmai csoporthoz csatlakozva ismerkedett meg a módszertannal, mely harmadik gyermeke születését követően új lendületet adott kutatói munkájának és tenni akarásának. Az MNÁMK-ban működő, úgynevezett Hibakultúra munkacsoport vezetője, aki a MOL-nál elnyerte az online oktatás kategóriájában az Év tanára díjat, Ivánkovich Anita inspirálta arra, hogy mivel hazai berkeken belül alig találni valakit, aki szakértőként tudna beszélni ezen témáról, innovatív iskolaként legyenek ők az úttörők, akik kidolgozzák a módszertan elméleti és gyakorlati alapjait. Hogy jobban megértsük az alapvető különbséget a két hozzáállás közt, Mojzes Angelika néhány példával illusztrálta, miért kontraproduktív a jelenleg mindennapos gyakorlat, hibák kihangsúlyozása a diákokra nézve.
Ha egy elsős kisgyerek hazamegy, és az anyuka, kinyitva a füzetét, azt mondja, hogy van három gyönyörűen kanyarodó A betűje, de mellette kiemeli azt is, hogy a többi nem olyan szép, akkor nem a jóra helyezi a hangsúlyt, hanem a hibát hangoztatja. A gyerekben így könnyen szorongás alakulhat ki, és hosszabb távon elveszítheti a köznevelés iránt mutatott lelkesedését. Az idegen nyelvekkel kapcsolatban gyakran halljuk, hogy gyenge pontja a magyar oktatásnak. Igen, mert ha a diák rossz nyelvtanisággal szólal meg, és rögtön azt kapja a tanártól, hogy az úgy nem helyes, máshogy kellett volna mondani, akkor egy idő után csak azt érjük el ezzel, hogy meg sem fog szólalni
? magyarázta a bajai intézmény pedagógusa, aki emellett a diákok egyre romló, humán- és reáltantárgyak terén mutatott teljesítményére és a kompetenciamérések egyre rosszabb átlagára is felhívta a figyelmet.
Noha a címben reformot emlegettünk, Mojzes Angelika hangsúlyozta, hogy mint minden változásnak, a pozitív hibakultúra felé fordulásnak is apró lépésekben kell megtörténnie, ami nem egyenlő azzal, hogy a pedagógus egyik napról a másikra elfelejt fegyelmezni és nem veszi komolyan az általa adott házi feladatokat. Szemléltetésként a bajai szakember elmesélte, ő minden óráját az általa csak ?aranypercként? emlegetett bevezetéssel indítja. Ilyenkor megkéri a diákokat, mondják el, mi volt a legjobb dolog, ami az előző napi kicsöngetés óta történt velük, ezzel teremtve meg a tanár-diák közti érzelmi kötődés alapjait, mivel a pedagógus valódi érdeklődést mutat az iskolán kívüli életük felé is, és a téma pozitivitása emellett csökkenti a diákok általános stresszszintjét is. Mindezt egy önismereti üzenettel folytatja, amely vagy beszélgetést indít el az osztály és közte, vagy a gyerekek mintegy gondolati útravalóként viszik azt magukkal. A néhány percnyi bevezetést pedig már szorosan követi a tananyaggal való foglalatoskodás, az esetleges felelés és a házi feladat ellenőrzése. Utóbbi terén azonban ismét újat mutat a pozitív hibakultúra módszertana.
Gyakran viszek be olyan feladványokat, amikben szándékosan hibát követek el, mert kíváncsi vagyok, hogy a diákok ezt észreveszik-e. Állítom, nagyon gyakran felhívják rá a figyelmemet
– beszélt az egyik kedvenc tanórai rutinjáról a pedagógus. E tudatos tévesztés lényege, hogyha egy tanár hibázik az órán, akkor a diák is kevésbé érzi majd magát rosszul, ha rosszul old meg egy feladatot vagy rossz nyelvtanisággal beszél idegen nyelven. Nem utolsó sorban pedig kialakulhat egy érzelmi kötődés a tantárgyhoz kapcsolódóan, megteremtve ezzel a bal és jobb agyfélteke közötti kommunikációt, ami pedig segíti a tananyag jobb befogadását, valamint az abban való elmélyülést. Mojzes Angelika utóbbi kapcsán hozzátette, a két agyféltekét köztudottan nehéz egyszerre aktivitásra bírni, ezért ő szándékosan olyan módszereket emel be az óráiba, amikkel ez megteremthető: például feleltetés közben labdát dobálnak a diákok egyik kezükből a másikba.
A gyerekek felé történő folyamatos szóbeli visszajelzés, visszacsatolás mellett azonban a pedagógusok egymást is úgymond „monitorozzák”. A kollegiális hospitálás keretein belül véleményt tudnak formálni a másik óratartási módszereiről, és mintegy külső szemlélőként ítélhetik meg, mit láttak jónak, mit hiányoltak, vagy éppen hogy hol nem találták egyértelműnek egy-egy tanórai feladat célját. Ez, mondta a bajai pedagógus, náluk egy évek óta bevett, jól működő rendszer, amelyből mind az óralátogató, mind az óratartó pedagógus csak profitálni fog.
A Covid19-es időszakban véghez vittünk egy felmérést a pedagógusoktól kezdve az általános iskolás gyerekeken át egészen a 12. évfolyamosokig bezárólag. Úgy hiszem, ezen nagyon jó eredményeket értünk el, ami azt jelenti, hogy nálunk a hibához való viszonyulás az átlaghoz képest magasabb szinten van. Viszont hiszem, hogy amíg vannak olyan gyerekek az osztályban, például a 30-as létszámból akár csak 5-en is, akik szorongnak a hibázás miatt, van még mit tennünk
? árnyalta az intézményen belüli pozitív eredményeket Mojzes Angelika.
A szakmai munka pillanatnyi fázisa szerint a megkérdezett bajai pedagógus kollégáival egy csapatban dolgozva igyekszik lefektetni a pozitív hibakultúra módszertanának elméleti és gyakorlati alapjait, amit a jövőben, még elérendő célként, kutatótanárként szeretne képviselni. Ha ezzel elkészülnek, akár még arra is fény derülhetne, hogy már most hányan alkalmaznak jó pedagógiai gyakorlatokat az órájukon úgy, hogy ennek nincsenek tudatában, mintegy ösztönszerűen teszik a szerintük tőlük telhető legjobbat.
Azt hiszem, már csak azért is támogatandó egy ilyen oktatásszakmai átalakítás, mert a korábban említett országokban mind pozitív eredményekről számolnak be, és hiszek benne, hogy ezáltal a magyar köznevelés helyzete is jelentős mértékben javulna. Ha belegondolok, én még úgy szocializálódtam, hogy a hibákat el akartam tussolni, nem szerettem róluk beszélni, nem akartam szembenézni velük. Őrületesen nagy dolog, hogyha egy gyerek mindezt fel tudja vállalni és közszemlére teszi, hogy itt van, nézzük meg, hogyan lehet innen továbblépni, hogyan tudjuk ezt a saját javunkra fordítani
? emlékezett vissza saját, a hibákhoz való fiatalkori hozzáállására az MNÁMK pedagógusa.
A szakember reményei szerint a következő egy évben sikerül felvázolniuk egy módszertani alapfelvetést, amit az azt követő két évben népszerűsíthetnek majd más intézmények pedagógusai körében. Mojzes Angelika szerint az MNÁMK ebben az edukációs folyamatban mintegy kutatói magként, bázisként játszana szerepet, ahová más hazai és külföldi intézmények oktatói látogatnának el konferenciákra, előadásokra, ami elindíthatna egy együtt gondolkodást és végső soron kimozdítaná a hazai közoktatást jelen állapotából. Addig is a bajai pedagógus minden, a módszer iránt érdeklődő kollégájának azt javasolja, olvassanak minél többet a jó pedagógiai gyakorlatokról, és próbálják megtalálni ezek között azokat, melyeket már most bele tudnak illeszteni az óratervükbe, hogy majd a később kidolgozásra kerülő komplex, innovatív módszertanra való áttérést is sokkal rugalmasabban tudják fogadni.
Forrás: www.hellovidek.hu
